Szombat este a budapesti belvárosban. Jönnek-mennek a turisták, nézzük a kivilágított épületeket és közben várjuk az Olimpia visszahívását, amit kétszer is megígértek. Persze én hibáztam. Szerdán próbáltam asztalt foglalni szombatra, de már nem volt hely. Bíztam a várólistában, de nem jött össze. Pedig időben rászerveztünk, hogy szabadok legyünk ezen az estén és a gyermekre is vigyázzon valaki.

Jól éreztük magunkat. Kellemes volt a séta, csak annyi hibázott, hogy még nem dőlt el, hol vacsorázzunk és közben kezdtünk egyre éhesebbek lenni.

Egyszer csak figyelmesek lettünk egy táblára, amely vakrandit ajánl, fejenként 17.000.- Ft-ért.

Hűha. Rövid bizonytalankodás után döntöttünk.

A vakrandi egy nagyon elegáns szállodában kialakított étteremben volt. Pompás bútorok, ízléses kárpitok, hangulatvilágítás. Amint helyet foglaltunk, rögtön megkülönböztetett figyelemben részesültünk. Mintha az egész személyzet azt tűzte volna ki célul, hogy maximálisan elégedettek legyünk az első pillanattól kezdve az utolsóig és mindezt úgy, hogy az egész lényükből sugárzott a diszkréció. Acqua Panna ásványvízzel kínáltak és megkérdezték, biztosak vagyunk-e a vakrandiban? További kérdésként merült fel, hogy a vakrandit Sommelier-vel kérjük-e?

Hűha, megint.

Kezdett túlnyúlni a program az eredeti elképzeléseinken, ráadásul nagyon udvariasan, de határozottan az értésünkre adták, hogy semmilyen beleszólásunk nem lehet az estébe.

Már el voltunk veszve, csak még nem tudtunk róla. Másodjára is megerősítettük, hogy vállaljuk a döntést. Én ráadásul Sommelier-vel (29.000.- Ft).

Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel egy olyan útra lépek, amelyen egy 1976-os születésű portugál csábítóval is megismertetnek. Elkerülhetetlenül, „kétszázas” tempóban hódított meg, a feleségem jelenlétében és arra ”kényszerített”, hogy esténként, őt kutassam a neten az álmatlan pillanataimban. Colheitát.

Semmit nem bántam meg. Vígan és dalolva fizettem ki az életem egyik legjobb esti programjáért a több mint 50.000.- forintot, mert közel négy órával később, mindketten boldog és elégedett mosollyal léptünk ki az ajtón.

A Kollázs étterem (a vakrandi helyszíne), az elképzelhető legmagasabb szinten teljesített. Remek kiszolgálás, remek ételek és remek italok jellemezték az egész estét. Colheita, a „gaz” portugál csábító valójában egy 1976-os sorszámozott, Royal Oporto volt, ami megkoronázhatta volna az estét, de nem tette.

Ahhoz, hogy így legyen, a legvégén kellett volna felszolgálni. Ezzel szemben mi történt?

Az az elszánt és a pallérozott tudását tökéletesen felhasználó Sommelier, Szik Mátyás, képes volt a vakrandinkon (ami nem volt más, mint egy fantasztikus degusztációs menü), a top italt egy, a főételt megelőző fogásra, kvázi, meleg előételre ütemezni. Mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Diszkrét mosollyal és makulátlan eleganciával.

A portói egy kacsával töltött, derelyére hasonlító tésztát kísért (a pontos nevét mondták, de nem tudom felidézni), amit kiegészítettek kucsmagombával és karamellizált hagymával. Az étel önállóan is kiváló volt, de a 76-os portóival olyan összhangot alkottak, ami a legmagasabb szintre emelte a fogás által nyújtott és nyújtható élményt.

A portói eredete természetesen Portugáliára vezethető vissza. A Wikipedia szerint két magyarázat is létezik:

„Az egyik, elterjedt magyarázat szerint, amikor 1678-ban az angolok háborúzni kezdtek a franciákkal, azok beszüntették a bordeaux-i exportálását, az angoloknak pedig utánpótlásról kellett gondoskodniuk. A portugáloknak volt ugyan bora, de az meg se közelítette a bordeaux-i színvonalát, ráadásul a szállítás közben gyakran megecetesedett. Hogy ezt megelőzzék, a brit kereskedők borpárlatot öntöttek a borba. E változat hitelét rontja, hogy a tartósításnak ezt a módját már a nagy földrajzi felfedezések idején, tehát jóval a különleges angol-portugál kereskedelmi kapcsolatok kialakulása és sokkal a „portói bor” elnevezés feltűnése előtt is alkalmazták.

A történet másik, hihetőbb változata szerint a háború kirobbanása után egy liverpooli borkereskedő a fiát küldte el Portugáliába. Az ifjú a Portótól keletre fekvő Lomegóban kóstolta meg a helyi apátság borpárlattal erősített és tartósított italát, és úgy döntött, hogy ilyen bort akar importálni.”

Számomra egyértelműen a hajós változat szimpatikus, de a lelkem mélyén úgy sejtem, hogy a második áll közelebb az igazsághoz.

A készítéséről az alábbiakat írták:

„A must erjedését annak beindulása után 3-4 nappal (amikor annak természetes alkoholtartalma mintegy 6–9 százalék) körülbelül 1:5 arányban 77% alkoholtartalmú semleges borpárlat hozzáadásával (avinálással) megállítják. Ettől a bor édes marad, mivel kierjedetlen cukor marad benne; alkoholtartalmát pedig a brandy 18–22% közé emeli. Mivel nagyon rövid ideig erjesztik, azért, hogy ez alatt minél több színező- és cserzőanyagot ki tudjanak vonni a bogyók héjából, a szőlőt hagyományosan kőkádakban, lábbal taposták."

Maga az ital, kiemelkedően komplex volt. Az érett mély színéhez elképzelt ízek is megvoltak. Illatos, édes, de mégsem gejl, éppen csak egy minimális savtartalommal. Nagyszerű párosítás.

Az elfogyasztott ételekről és a hozzájuk kínált italokról írva akár meg is triplázhatnám a bejegyzés hosszát, mégsem érnék a végére, így csak néhány képet mutatok be a vacsora többi részletéről.

Friss házikenyér, forró márványon (nem látszik, mivel a „kosár” aljába helyezték el). Fél óra múlva is még langyos volt.

Rántott békacomb, amihez italnak, kézműves sört kaptam. Kifizetődő bátorság.

Karfiol krémleves, ahogy a Kollázs séfje elképzeli. Rákkal, Szent Jakab kagylóval és fürjtojással.

Bárány, amihez a fekete gombóc, aktív szenes bundában panírozott kecskesajt. Meghökkentő és finom.

Összességében kivételes élmény volt az egész vacsora. Nemcsak az ötlet volt nagyszerű, hanem a kivitelezés is.

A vacsora 51.520.- forintotba került, ami tartalmazott két vakrandit (6 + 2 fogásos menü) és egy teljes italsort.

Mint mindig, most is inkognitóban voltunk és mindenért teljes árat fizettünk.