Kezdjük ott, hogy mi is az a macesz? A zsidó gasztronómiában járatosak biztosan tudják, de a többség szinte biztos, hogy nem. Kenyérféle? Gombóc? Esetleg egy huszár?

Hát leginkább maca, ami a macesz korábbi neve és igazából keletlen kenyeret jelent. Tehát kenyérféle a legjobb válasz, de ez nem jelenti azt, hogy a másik két lehetőség hibás lenne.

A macesz amúgy vékony lukacsos kenyér, amit búzalisztből és vízből készítik. Számomra nincs túl sok íze, de mégis a zsidó gasztronómia egyik alapja és sokan szeretik. Már gyerekkoromban is sok helyen lehetett pászkát kapni, amit akkor sem szerettem különösebben és végkép eszembe se jutott volna, hogy macesznek is hívják. Van még egy fontos részlet, miszerint élesztő nélkül készül, ezért „nem jön fel” és inkább ropogós lesz, mint puha.

Tehát van egy kenyérféle, amit macesznak hívnak és ebből készítenek egy ételt, a maceszgombócot, ami valójában csak egy része az ételnek (olyat még nem hallottam, hogy valaki csak maceszgombócot egyen), a húslevesnek, ahol a betét szerepét tölti be.

Végül pedig a huszár is igaz, pontosabban Huszár, mert a Macesz Bistro leánykori és a köztudatban elmélyült neve a Macesz Huszár, ami lépten-nyomon visszaköszön egy kis lovas huszárt mintázó cégérben is.

Szóval én ebben az étteremben ettem egy szép őszi délután a múlt héten. Első fogásként egy „maceszgombóc húsleves” nevű ételt, aminek a leves része marhából és libából készült húsleves volt. Zseniális ötlet. Elég képzettnek gondolom magam a levesek terén, de én még sohasem hallottam olyan húslevesről, amit egyszerre libából és marhából is főznek.

Számomra ez a leves jelentette a nap fénypontját. Pompás ízek főttek ki a zöldségekből, a húsokból és tökéletes hőmérsékleten tálalták egy takaros kis piros fazékban, aminek a közepén ott úszkált a maceszgombóc. Békésen „lubickolt” a sárgarépa darabok között, mintegy kínálva magát és közben ezt az üzenetet ismételgetve: szedj már ki a tányérodba!

El kell mondanom, hogy magában, szinte semmi íze sem volt a gombócnak, de amikor a kanállal „szétvágtam” és hagytam egy kicsit, hogy átjárja a leves, minden tökéletesen a helyére került. Mindeközben a szépen összevágott húsok, csak azt várták, mikor egészíthetik ki a kanál tartalmát.

Üthetném akár másnapig a klaviatúrát, de a lényeg, akkor is az lenne. Ez egy kimagaslóan jó leves volt.

Másodiknak egy előételt rendeltem. Kecskesajtkrokett, cékla elnevezéssel. Érdekes az ötlet és a kivitelezés is. Egy nagyobb darab kecskesajt kirántva (én krokettként inkább néhány kisebb darabot vártam), amit kissé meleg cékla kísért. Nekem nagyon bejött. Igazi étvágygerjesztő előétel. A rántott kecskesajtot szépen kiegészítette a cékla, azonban nagy meglepetésemre kenyeret is kellett kérnem hozzá. Számomra a sajt kissé túlérett volt és így igényelte.

Ez volt a szerencsém, mert csodás, házi diós kenyeret kaptam hozzá, amivel később a langyos céklalevet egy kissé fel is mártogattam. Nagyszerű volt.

Végül egy flódni. Annyira ritka, hogy étteremben záró fogásként lehet választani, hogy semmilyen körülmények között nem akartam kihagyni, ráadásul a pincér is büszkén ajánlotta.

Aki esetleg nem tudja, a flódni egy tradicionális zsidó édesség, öt tészta réteg között szilvalekvárral, mákkal, dióval és reszelt almával.

Tehát a flódni nagyon finom volt, de ami igazán meghökkentett, az a mellé kínált almahab. Olyan friss, üde hatású volt, ízekkel telve, hogy abban a pillanatban a finom flódnit bizonyos értelemben elnyomta, mondhatni beárnyékolta. Persze a legjobb akkor volt, amikor együtt ettem a kettőt, akkor igazán harmonizáltak egymással az ízek.

Maga a flódni finom, puha, jó állagú volt, de a négy fő töltelékelemből kettőt kissé „újragondolták”. Ez abban nyilvánult meg, hogy a mákot összekeverték a szilvalekvárral és így egy rétegbe töltötték. Az ötlet nem rossz, de a mák kicsit felszívta a lekvár ízét, így igazából, mindkettőből elveszett egy picike.

Ennek ellenére, fontos leszögeznem; ez egy kiváló desszert volt, amit bármikor újrarendelnék. Ha azonban, tradicionálistól eltérő a koncepció, akkor javaslok egy kicsivel több bátorságot, jelen esetben több szilvalekvárt.

Összefoglalva, nagyon jót ettem és feltétlen vissza fogok menni, hogy más ételeket is megkóstoljak. A leves különösen kiemelkedő volt, mind az ízek, mind a benne lévő alkotóelemek tekintetében. Fontos megemlíteni a szervizt is. Figyelmes, de nem tolakodó, felkészült és a vendéggel kedves.

Végül jogosan felmerülő kérdés, hogy hol van a libacomb. Megettem a menüt, elkészült az összefoglaló, de hol van a libacomb?

Teljesen véletlenül a múlt héten kaptam egy meghívást a Macesz Bistroba, ami csütörtökre, tehát mára szólt. Úgy alakult, hogy egy új körülmény miatt meg kellett változtatni az időpontot, így a látogatást szerdára tettük át ebédidőre, pont Márton napra. Ebben az esetben mi mást választhattam volna főételnek, mint a libát? Egészen pontosan, libacombot káposztástésztával.

Mivel ez a találkozó nem része a tesztnek, nem részletezem a sort, de mellékelek egy képet a Márton napi Macesz féle libáról.

Kiemelkedően ízletes, omlós és ropogós volt, méltó folytatásaként a múlt heten tapasztaltaknak. Fontos kiemelnem, hogy a tészta az a fajta nem szétfőtt, tartalmas, harapnivaló tészta volt, amit a legjobban szeretek a túrós csuszáknál is. Nem bántam meg a döntést.

Mint mindig, most is inkognitóban voltunk és mindenért teljes árat fizettünk.