Lacival időről-időre szervezünk magunknak valamilyen gasztronómiai programot. Ilyenkor az esetek többségében lelkesen kóstolunk, iszunk néhány pohár bort és megvitatjuk, hogy az étel mitől volt jó, vagy nem jó. Mit csinálnánk másképpen, vagy mihez használnánk valamilyen szokatlan megoldást, példádul kacsazsírban konfitált tojássárgáját.

Így volt ez tegnap délután is, amikor az utóbbi idők talán legviccesebb nevű gasztronómiai helyét látogattuk meg. Ez a „Buja Disznó(k)”. Összesen négy féle étel a kínálat, amelyek közül a legfőbb, A rántotthús, amit a pult feletti kiíráson és a blokkon is nagy A betűvel tüntettek fel, utalva arra, hogy ez aztán tényleg az "A". Ezen felül rántott malacfül, abált orr és szalontüdő kapható még.

A Wikipedia magyar nyelvű oldalán óriási meglepetésemre nincs találat a rántotthús szóra. Annyi mindenről van, erre meg nincs. Furcsa. Sebaj, a következő próbálkozás a bécsi szelet volt, amire érkezett is a történelmi háttér.

„Kutatások szerint a bundázott sült már a középkori spanyol szakácskönyvekben is szerepelt "chuleta andaluza" elnevezéssel. A mórok 1491-es kiűzése után a keresztény kézre került Andalúziában a helyi konyha ragaszkodott az ürühús hagyományos arab elkészítési módjához, a hús - lisztben, felvert tojáslében és kenyérmorzsában meghempergetett - aranyszínűre történő kisütéséhez. A hús „aranyozása” hosszú ideig divatban volt a bizánci udvarban, ahol valódi aranyporral vonták be a hússzeleteket. A mórok terjesztették el a szokást Andalúziában, amit onnan vettek át az itáliai fényűző udvarok. 1476-ban Benedetto Salutati firenzei bankár aranyporba forgatott mandulás kalácsot szolgáltatott fel azon a lakomán, melyet a nápolyi király tiszteletére adott. Így került a panírozás szokása Milánóba is, onnan pedig a bécsi udvarba.”

„Egyes, nem bizonyított feltételezések szerint az étel a csontos borjúkarajból készült északolasz Cotoletta alla milanese receptjéből származtatható, amelynek elkészítési módja a 15. század folyamán juthatott el Bécsbe.”

Mi A rántotthúst választottuk, mert ha már tényleg ez A rántotthús, akkor próbáljuk is ki.

Több meglepetés is ért hirtelen, aminek az lett a végeredménye, hogy számomra nem ez a legnagyobb „A"-s rántotthús, azonban vissza fogok menni és megmutatom másnak is, mert nagyon jó áron nagyon jót lehetett enni.

A hely az MNB-hez közeli piac felső szintjén található, ahova már rég nem járok vissza. Régen még érdemes volt látogatni, volt hangulata. Akkor még nem egy csili-vili projekt volt, valamilyen túlsterilizált sok nullával megspékelt koncepció mentén. Persze, ez csak a saját szubjektív véleményem, de számomra elveszett az, ami volt és elveszett az a lehetőség is, amit kilehetett volna hozni belőle.

Sajnálatos módon ennek hatása van a Buja Disznó(k)-ra is. A rendelést követően szerettem volna elmenni a mosdóba, mert hiába az evőeszköz, szükség lehet a tiszta kézre (és szükség is lett rá), mégiscsak a fő irány a rántott csontos karaj. Kérdésemre, hogy hol találom, kaptam egy közepesen kedves választ, „a folyosó végén balra”. Ez egy piac, nincs azzal semmi gond, ha a folyosó végén van balra, azzal viszont, hogy csak egy százas érmével enged be, már igen. Ha itt fogyasztok, miért nem tudom ingyen használni? Ezen lehet polemizálni, de még ez is belefér, mert ugye egy piac, viszont ami nem fér bele és bosszantott, hogy a közepesen kedves pult mögötti kisasszony miért nem mondja, hogy csak egy százassal lehet bejutni? Mehettem vissza pénzért. Pont olyan az egésznek a kisugárzása, mint amilyen a mosdó is volt. Nem minősítem.

Jöjjenek a gasztronómiai élvezetek.

Szerettünk volna bort inni A rántott hús mellé. Ez meg is történt, de itt megint beleakadtam egy, az én logikámat meghaladó kérdésbe. Fehér bor volt, rozé bor volt, de vörös bor nem. Miért? Persze ízlés kérdése, hogy ki milyen ételhez, milyen bort fogyaszt, de azért a magyar kultúrkörbe nem ritka, hogy sertéshez vörös bort fogyasztanak.

Bár vöröset nem kaptunk, viszont a fehéret és a rozét is igen, amik kellemesen passzoltak a húshoz.

Maga a hús imponáló látvány. Gyönyörű, aranybarna, hatalmas, pont ideálisan vastag, zaftos és finom. Ráadásul a tetején ott egy darab rántott karajcsont. Ilyet még soha nem láttam, de az én gusztusomhoz telitalálat.

Az ára szerintem nevetségesen olcsó. 2.100.- Ft, ami egy ekkora húsért tényleg nagyon kedvező. Alig lehetett megenni. Most, másnap reggel is, még egyáltalán nem vagyok éhes és mindez kevesebb, mint 7 Euróért. Ide kellene hozni a turistákat kajálni, akik otthon ámuldozva mesélnék a barátaiknak, hogy egy kávé és egy muffin áráért akkora hatalmas húst kaptak, ráadásul egy jó adag krumplisalátával, amit nem bírtak megenni.

A látvány ámulatba ejtő. Bár a lelkem mélyén tudom, hogy nagy valószínűséggel nincs olyan sertés a világon, amiből pont le lehetne kanyarintani egy ekkora szelet, ilyen minőségű húst, egyáltalán nem bánom, csak eszem.

Az biztosan kijelenthető, hogy ár-érték arányban nincs jobb választás. Nagyon jót ettünk, de azért két részletet fontos megemlíteni. Nekem kissé sótlan volt. Tudom ez is ízlés kérdése, és úgy egészséges, ha kevésbé sósan eszünk, de olyan érzetem támadt, hogy ezzel némi íz nem tudott előjönni és ugye egy rántotthúsból utólagos sózással ezt előcsalogatni már nem lehet. A másik részlet, hogy bár ez az étel több lépcsőben sül (mi csak a végsőt láttuk), de a hús puhaságán semmilyen olyan extrát nem éreztem, mint amilyet valahol legbelül vártam volna egy kicsit. Puha volt, de nem az a „vajpuha”.

Félreértés ne essék. Nagyszerű étel és biztosan visszamegyek, hogy újra egyek egyet, ráadásul nem csak visszamegyek, hanem meg is mutatom néhány ismerősömnek.

Igazából már most újrakívánom.

Azonban a nagy A betű kötelez. A személyzet lehetett volna kicsit kedvesebb velünk és talán csak ennyi hiányzott ahhoz is, hogy a rántotthús ne csak „kicsi”, hanem igazi „nagy” A legyen.

Összesen két főre, fejenként két deci borral 5.680.- Ft-ot fizettünk.

Mint mindig, most is inkognitóban voltam és mindenért teljes árat fizettem.